Zsiga, a villanyóra leolvasó fáradtan érkezett Irmához. Becsöngetett. Az asszony kinyitotta az ajtót, tettetett szégyenlőséggel húzta össze magán a hálóinget, de azért az anyajegyekkel tarkított válla így is kilátszott.

– Kezitcsókolom, a villanyórát jöttem ellenőrizni, csókolom.

– Már vártam – búgta a nő, és félreállt az ajtóból, de csak annyira, hogy a férfinak muszáj legyen a melleihez érnie. Zsiga célirányosan a villanyórához csörtetett, és megkezdte a szakszerű leolvasást.

– Kávét?

– Nem, köszönöm,

– Teát?

– Nemköszönömsietek. Készen is vagyunk! – Zsiga indult volna kifelé, de a nő elállta az útját.

– Ne sértsen meg, Zsigám… – A hálóruha úgy hullott le az asszonyról, mint szoborról a lepel. Igen modern és absztrakt mű bukkant fel. – Maradjon még egy ideig!

– Nem tudok – nyögte a férfi. – Most a túloldalon kezdtem, először Jolinál, aztán Margitnál jártam, utána Valinál, mondjuk otthon volt a férje, úgyhogy sietni kellett, aztán…

A pofon hirtelen jött, és nagyot csattant.

Az asszony eltakarta bájait, és félrelépett az útból.

– Legközelebb itt kezdi, Zsiga! Tanulja meg a sorrendet!