Minden napra 1 mese

A Fokhagyma Tündér vidám teremtés volt, ott segített, ahol csak tudott. A páciensnek a tükör elé kellett állnia, háromszor kimondani, hogy „Fokhagyma Tündér segíts!”, és máris megjelent mögötte a zöld-vajszínű, buggyos ruhás kislány, a kosarában három szem fokhagymával. Varázspálcája természetesen szintén hagymában végződött.

A Tündér egyik este otthon kötögetett, amikor apró csengettyű jelezte, hogy megint hívják valakihez. Felkapta pálcáját és kosarát, lecsúszott a mágikus rúdon, és máris a kívánt helyre pottyant. Egy fiú háta mögé.

– Ne bánts! – ordította a gyerek, amint meglátta a tükörből, és sírva kuporodott a padlóra a társa mellé, aki szintén vacogott a rémülettől.

– Sziasztok! – mosolygott a tündér a gyertyafénnyel megvilágított fürdőszobában. – Szeretnétek, ha eltávolítanám a rossz leheletet?

– Csak arra kérünk, hogy ne ölj meg minket a kampóddal! – sírt a kisfiú. A társa tovább vacogott.

– Ennyi? Fokhagymát se kértek? Friss.

A srácok a fejüket rázták, a Fokhagyma Tündér meg vállat vont, és hazatért.

– Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét, és tovább kötögetett.

Ötlet: Csokis

Tibi a játékmackója nevében írt blogot "Lackó, a mackó" címmel. A plüssállatot még négy évesen kapta, amikor kivették a manduláját, és anyukája így jutalmazta bátorságát. Akkor kezdte el írni a mackó történetét, igaz, először csak kockás füzetbe, színjátszós tollal. Az első bejegyzés: „Az ágyon ülők. Esik a ho”

Azóta eltelt harminc év, és a mackó naplója az interneten folytatódott nagy sikerrel, naponta több száz komment, rajongótábor és egy "Lackó a mackó" képeskönyv formájában.

Aztán egyik nap Tibi kisfia lángszórósat játszott, és a mackó hősi halált halt, testének nyolcvan százaléka fekete hamuvá változott.

Tibi kétségbeesetten tartotta kezében a pörkölt szélű fület, és a sírás kerülgette:

– Nézd, mit tettél! Normális vagy, édes fiam? – Nagyot sóhajtott. – Most mit fogok csinálni? Mihez kezdek? Minden összeomlott bennem…

A gyerek megvonta a vállát:

– Írj rólam blogot!

Tibi úgy nézett a fiára, mintha a gyerek odahányt volna a szőnyeg közepére.

– Rólad? De te nem csinálsz semmi érdekeset!

Végül egy hét múlva megszületett a megoldás:

elindult a "Mackófüle" internetes napló.

Quintus, a vámpír megmosta a fogát, aztán fogselymet használt, és még utoljára szájvízzel is öblögetett. Felvette hosszanti csíkos ingjét, sötét nyakkendőt kötött hozzá, fekete zakót öltött magára, bőrcipőbe bújt, és a táskájába bepakolt néhány tubust és prospektust.

Csak reménykedett benne, hogy a haját nem feküdte el a koporsóban, mert a tükörbe hiába nézett, nem látott semmit. Tél volt, korán sötétedett, aminek Quintus örült, így korábban elkezdhetett dolgozni.

– Kezét csókolom! – mondta a hölgynek, aki ajtót nyitott az első helyen. – Hallott már a Blood-to-mad fogkrémről? Kilencből nyolcan ezt ajánlják!

– Ööö.

– Bemehetek? Tudja, engedély nélkül nem mehetek be másokhoz. Ez a szabály.

– Persze, jöjjön csak!

A hölgy vett tőle három tubussal.

A vámpír sokat dolgozott, kilenc körül elfáradt, hazament, megivott egy liter vért, ami akciós volt a közeli hipermarketben, aztán megint fogat mosott, és úgy döntött, elmegy vért adni.

Gumbara, a törzs sámánja a sátrában ült, és kuambo levelet szívott, amikor turisták érkeztek a faluba. Gumbara morgott magában, és tessék-lássék rendet rakott a sátorban. Mire odaértek hozzá a fehér emberek, kifestette magát rózsaszín párducfoltokkal (a fekete festék kifogyott).

A szemüveges, kövér csóka idétlenül hajlongott előtte, és azt mondta, hogy az édesanyja szellemével szeretne kapcsolatba lépni. Gumbara mélyet szívott a kuambo levélből, tekintete előtt antilop fejű lányok jelentek meg, akik egy teve púpjain állva lambadáztak. A háttérben Backstreet Boys szólt.

– Mit látsz? – kérdezte a turista. Reszketett az izgalomtól.

Gumbara megnyalta kiszáradt száját.

– Anyádat látom… – És elröhögte magát.

– Ó! Már megint odacsukta a sütőt a szoknyájához?

– Nem, nem… – Gumbara igyekezett komoly maradni. – Egy nyávogó krokodilt láttam, amint négy citrommal zsonglőrködik egy ping-pong asztal mellett.

A fehér férfi elcsodálkozott:

– Úristen! Három húgom van, az egyik artista, a másik macskákat tart, a harmadik meg nem szereti a ping-pongot! Valami baj lesz velük?

Gumbara mély átéléssel bólogatott:

– Minden bizonnyal.

Zoé néni az iskolai büfében dolgozott, ám titokban boszorkányszektát vezetett a lakótelep egyik elhagyott pincéjében. Szerelmi bájitalokat főztek, rontást idéztek a folyton a tévé előtt söröző férjekre, ajzószerekkel kísérleteztek, és csak nagyon ritkán áldoztak a sötétség démonainak.

Zoé néni persze a suliban sem tudta meghazudtolni önmagát, ha csak tehette, megpróbálta a főzeteit rásózni a diákokra. A pult alatt mindig tárolt némi agyserkentőt vagy gondolatolvasó löttyöt dolgozatokhoz, esetleg szívolajat szerelmi bánatra. A diákok azonban nem igazán vettek tőle semmit a szokásos kakaós csiga-karamellás tej vagy kifli-kefir kombináción kívül.

– Csókolom! – köszönt egyik reggel Bandi. – Túrós batyut kérek meggyes joghurttal.

– Hm – mosolyodott el Zoé néni. – Egy igazi ínyenc! Lesz még valami?

Bandi közelebb hajolt:

– Igaz, hogy a Zoé néni boszorkány?

– Csak hobbiból – súgta bizalmasan a nő. – Van valami problémád? Szívügy?

A fiú felvillantott egy meglehetősen fura jelvényt.

– Könyves Kálmán Akciócsoport! Ezennel kijelentem, hogy maga márpedig nem létezik, úgyhogy megkérem, korlátozza a tevékenységét a diákok élelmeztetésére. Köszönöm!

Zoé néni még három évig dolgozott az iskolai büfében, végül az igazgató egy koncepciós per segítségével máglyára küldte szalmonellával fertőzött ételek forgalmazásáért.

Ötlet: Cölöp

„Gratulálunk a Pavlovna 2000 univerzális takarító és szolgáltató robothoz! Ideális agglegények és hátrányos helyzetűek számára. Rábízhatja a házat. Mire hazajön a munkából, csillogó padló, tiszta edények és ruhák várják! Port, koszfoltot sehol nem talál! Csupán ezer Euroért vásároljon hozzá főzés kiegészítő programot, választhat olasz, francia, kínai és magyar konyhát!”

Róbert megvakarta a fejét, és a koporsószerű dobozban fekvő robotra pillantott, amely megszólalásig hasonlított egy igazi nőre. Mielőtt aktiválta volna, megfogta a melleit, és kellően ruganyosnak találta őket. Bekapcsolta.

– Kelj fel! – szólt neki fennhangon.

A robot meglepően emberi mozgással felállt a dobozban. Fekete blúzt viselt fehér gallérral, fodros miniszoknyát és magas csizmát.

– Csinálj kávét! – mondta a férfi, és Pavlovna szó nélkül elindult a konyhába. Hamarosan visszatért egy gőzölgő csészével.

– Ez borzalmas – jegyezte meg Róbert.

– Sajnálom, uram – mondta a robot. – Kívánja, hogy szexuálisan kielégítsem?

– Ööö – Róbert nem emlékezett, hogy ez benne lett volna a prospektusban. Aztán megvonta a vállát, és elsétáltak a hálószobába.

Onnantól kezdve a férfi egyáltalán nem bánta, hogy neki kell porszívóznia, mosnia és főznie, mert Pavlovna mindig ott várta az ágyban.

Extra programmal.

Jancsi és Juliska az erdei tisztáson üldögéltek. A fiú idegesen babrált az ujjaival, végül megszólalt:

– Nem megyek veled többet diszkóba.

– Miért? – Juliska szája legörbült.

– Mert rocker lettem.

– Én is az leszek!

– De én… Nem megyek fel többet hozzátok.

– Miért?

– Mert apád nem szereti a kínaiakat, és én az akarok lenni.

Csend.

– Tudd meg, hogy én is az leszek!

– Csakhogy én kínai nővé operáltatom magam.

– Én meg férfivá! – csillant fel Juliska szeme.

– Leszbikus kínai nő leszek…

– Akkor..

– …aki a jamaikai törpe pónikat szereti, és minden mástól undorodik!

Juliska szemébe könny gyűlt.

– Akkor vége?

– Igen.

Jancsi felállt, elsétált az egyik irányba, és közben arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lett volna SMS-ben szakítani.

Juliska üldögélt még egy kicsit a farönkön, aztán azt suttogta maga elé:

– Hülye kommunista! – Majd ő is elindult a másik irányba.

Zsiga, a villanyóra leolvasó fáradtan érkezett Irmához. Becsöngetett. Az asszony kinyitotta az ajtót, tettetett szégyenlőséggel húzta össze magán a hálóinget, de azért az anyajegyekkel tarkított válla így is kilátszott.

– Kezitcsókolom, a villanyórát jöttem ellenőrizni, csókolom.

– Már vártam – búgta a nő, és félreállt az ajtóból, de csak annyira, hogy a férfinak muszáj legyen a melleihez érnie. Zsiga célirányosan a villanyórához csörtetett, és megkezdte a szakszerű leolvasást.

– Kávét?

– Nem, köszönöm,

– Teát?

– Nemköszönömsietek. Készen is vagyunk! – Zsiga indult volna kifelé, de a nő elállta az útját.

– Ne sértsen meg, Zsigám… – A hálóruha úgy hullott le az asszonyról, mint szoborról a lepel. Igen modern és absztrakt mű bukkant fel. – Maradjon még egy ideig!

– Nem tudok – nyögte a férfi. – Most a túloldalon kezdtem, először Jolinál, aztán Margitnál jártam, utána Valinál, mondjuk otthon volt a férje, úgyhogy sietni kellett, aztán…

A pofon hirtelen jött, és nagyot csattant.

Az asszony eltakarta bájait, és félrelépett az útból.

– Legközelebb itt kezdi, Zsiga! Tanulja meg a sorrendet!

Dzsinó, aki a védelmi pénzt szedte a bandában, már egy ideje gyomorfekélytől szenvedett. Iván a múltkor is elvitte magával, hogy a zsarukat figyelje, de persze fél szemmel azért látta, amint társa tűzoltószekercével szétveri az ékszerész karját, mert az nem fizetett eleget a lopott áruért. Nem bírta már az ilyesmit.

A szekercés eset után pár nappal Kocsmáros Rudihoz kellett mennie a Könyöklőbe, mert állítólag hónapok óta nem fizetett semmit. Dzsinó bevette a fekély elleni gyógyszerét, felhajtotta a kabátja gallérját, és becammogott a kocsmába.

– Mit parancsol?

– Keszeg küldött a pénzért.

– Mondtam már a haverjaidnak, hogy nem fizetek!

Dzsinó gyomrába fájdalom hasított. Lelki szeme előtt látta Ivánt, amint beront egy szamuráj karddal, és először szétkaszabolja a pultot meg a polcokat, aztán meg Rudi arcát. Nem bírta az ilyesmit.

– Ööö… – sóhajtott. – Gondolom, hallottál már Rettegett Ivánról. Ha nem fizetsz, ide kell, hogy küldjem. Ha szerencséd van, nem a szöges lánccal jön.

Rudi állta Dzsinó vizenyős tekintetét, aki bólintott, igyekezett afféle „te tudod” hangulatot csempészni a helyzetbe, és hátat fordítva kisétált. Odakint megint bevett néhány gyógyszert, aztán Keszeghez ment, és a saját pénzéből kifizette a kocsma védelmi díját.

Mint oly sokszor elmondta, nem bírta már az ilyesmit…

– Apppaaaa! – rángatta Andorka az apja ingujját. – Vigyél el a Zavatárra!

– Nem viszlek el kisfiam, mert az egy baromság – szögezte le a férfi, és még egyet lapozott a magazinban, amelynek címlapján Bettike, az aktuális celeb pózolt meglehetősen kevés ruhában.

– De már mindenki látta az osztályban, csak én nem! És így nem lehetek na’vi!

– Nem is. Te polgári peres ügyvéd leszel, egyszer már megbeszéltük, emlékszel?

Andorka egy pillanatra abbahagyta a szipogást, és a homlokát ráncolta.

– Befesthetem kékre az arcom?

Az apja sóhajtott, és becsukta az újságot, gondosan ügyelve rá, hogy fia a hátsó lapon lévő reklámot lássa, ne pedig a meztelen nénit.

– A farsangon te leszel William Wallace? – kacsintott mosolyogva.

– Persze – vont vállat a fiú.

– Aztán kiabáld ám, hogy Szabaccccsááág! Az fontos.

– Igen, apa. Adsz pénzt festékre meg jelmezre?

– Tessék. – Apuka ötezrest adott, mert csak az volt a zsebében.

– Köszi! – azzal Andorka boldogan elrohant.

Aznap este megnézte a Zavatárt, közben bezabált öt liter popcornt, fél liter kólát, és arra gondolt, hogy Dzsékszali a repülő gyíkjával a földbe döngöli Villiemvalaszt meg az egész lázadó bandáját olyan háromdében, hogy leesnek a vászonról.

Anyuka magához hívta Katát, és megkérte, hogy vigyen a nagypapának pálinkát, fogselymet, széntablettát, és a lelkére kötötte, hogy útközben ne álljon szóba senkivel. Kata elrohant, felült a metróra. Egymás után jöttek a megállók: Astoria, Blaha Lujza tér – és váratlanul: Hatszögletű Paralelepipedon Erdő.

– Kérem vigyázzanak, az ajtók a padlón nyílnak!

Hopp, Kata kizuhant a metró kocsiból. Szerencsére puha bokorra esett, így nem ütötte meg magát, a táska viszont lerepült a hátáról, tartalma szétszóródott a fűben.

A fák közül alacsony, mókusképű manók rohantak elő gumicsizmában, rövidnadrágjukat hózentróger tartotta, fejükbe pedig sombrerót húztak. Rögtön rávetették magukat a pálinkára, a fogselyemre és a széntablettákra.

– Jaj, ne bántsátok azokat! – kérte Kata. – A nagypapámnak viszem őket!

– Üdv, a mügék földjén nagylány! – mondta a főmanó. Társai közben a fekete tablettákat nyalogatták, a fogselymet kihúzták, rohangáltak vele a fák között, és a pálinkásüveg dugóját próbálták lefeszegetni. – Sajnálom, de mint az MHŐ* őrmestere, el kell koboznom az illegális árut!

Így történt, hogy Kata végül üres kézzel ment el a nagypapához, szoknyája szélét gyűrögetve mesélte, mi történt vele, az öreg pedig jókat derült közben, mert azt hitte, hogy az unokájának élénk a fantáziája.

Aztán csodálkozott, amikor álmában feketére meszelt képű, hangosan éneklő és csukló manók úgy körbetekerték fogselyemmel, hogy mozdulni sem tudott.

*Müge HatárŐrség

Ötlet: Tamás

Az Ádám Csutkája elnevezésű titkos szervezetet Godfrey de Lombard kereszteslovag alapította, aki Jeruzsálem bukása után viharba keveredett a hazafelé tartó úton, a hajója elsüllyedt, és ő félholtan ért partot Egyiptomnál. Napokig bolyongott a sivatagban, ugróegereket evett, a gyér növényzetet legelte, így jutott el az első ember, Ádám sírjához. Egy Bálint nevű szerzetessel vállvetve napokon keresztül ástak, homokot és szkarabeusz bogarat ettek, éjszakánként egymást melegítették, míg végül rátaláltak a mumifikálódott, aszott holttestre, amely szétporladt érintésükre. Egyes egyedül Ádám ádámcsutkája maradt csodálatos módon épen. Magukhoz vették, és Rómába vitték.

Az ereklye évszázadokon keresztül az Örök Városban nyugodott, míg Mussolini parancsára kísérletezni kezdtek vele. A fasiszta diktátor klónozni akarta az első embert. Kiderült, hogy Ádám ádámcsutkája nem más, mint egy apró agy, amely magában tárolja az emberiség összes tudását. Ugyan a háború meghiúsította Mussolini kísérleteit, mégis megalakult a titkos szervezet, amelynek tagjai klónozzák az apró agyat, és beoperáltatják a saját ádámcsutkájuk helyére.

Azonban az egyik tagjuk elszakadt a szervezettől, és hiába akarták elfogni, elbújt. Saját rendet alapított, amelynek egyetlen célja van: az embereknek adni Tudás Almájának Csutkáját. Éjszakánként titkos műtéteket hajtanak végre szerte a világon gyanútlan embereken.

Kedves Olvasó: ha egyik éjszaka furcsát álmodtál, kezdhetsz gyanakodni. Ha nyelsz, és közben különös gondolataid támadnak, már biztosan a markukban vagy…

Hogy honnan tudom, mindezt?

Nos…

Csengettek. Laci Wong otthagyta a pultot, és a hátsó ajtóhoz sietett, ahol egy copfos kislány várta. A kínai bevándorló mosolyogva hajolt meg. A lány egy kisebbfajta akváriumot nyújtott felé, amelyben aranyhal úszkált némi zöld növény között.

– Csókolom! Meguntam az akváriumomat, és azt hallottam itt fizetni tetszenek érte.

– Cia! – mondta Laci Wong, és a zsebéből előrángatott egy kis pénzt. – Tesszék, kéccáz!

– Köszönöm! Csókolom! – A kislány copfja ide-oda ugrált, ahogy elszökdécselt.

Laci Wong vigyorogva visszasietett a pulthoz, ahol Emese Lau várta:

– Mi lesz a mái szákác peciálitász?

Laci letette az akváriumot.

– Alanyhal zöldmáltásszal, uvegtesztávál.

Emese Lau meghajolt, és elsietett.

– Teljesítem egy kívánságodat, ha elengedsz! – mondta váratlanul a halacska.

Laci megvakarta a fejét, és letette a filéző kést.

– Celetnék oan nadzs kocit, minamien a Denesznek vana comcédba.

– Tessék?

– Celetnék oan nadzs kocit, minamien a Denesznek vana comcédba!

– Mit celetnél???

Laci Wong meggyújtotta a gázt a wok alatt. Az aranyhal rémülten úszkált fel-alá.

– Mondd meg, mit akarsz, megkapod!

– Celetnék oan nadzs kocit, minamien a Denesznek vana comcédba! – ordította Laci.

Váratlanul egy rakás meztelen nő, meztelen férfi, hűtőszekrény, valamint több mázsa húszezres, üdülési csekk és slusszkulcs jelent meg a konyhában.

– Ícsze lossz – hümmögte Laci, és utolsó munkanapján a világ legjobb zöldségmártását készítette el üvegtésztával.

És aranyhallal.

Egon atya az Orrszőrtelenítő Gépgyár hármas üzemében dolgozott, mint vállalati lelkész, de a dolgozók csak Lámpának hívták, mert mindig fénylett a kopasz feje, amikor reggelente szipogva sietett az irodájába.

Mielőtt leült volna, minden alkalommal elmondott egy imát, kérte a Jóistent, növelje a cég nettó éves bevételét, és csökkentse a kiadásokat. Jó papként nem kívánta a versenytársak tönkretételét.

Kilenckor közös imádságot tartott a kantinban – az ügyvezető megígérte, hogy a dohányzóból leválasztanak majd egy részt, és ott lesz a kápolna, ahol akár céges esküvőket is lehet tartani –, majd fogadta a gyónni vágyó operátorokat.

– Atyám – hallotta az elcsukló női hangot a paraván mögül.

– Hallgatlak – bólintott Egon atya.

– Paráználkodtam a délelőttös művezetővel…

– Ejnye, lányom.

– Nem imádkoztam tegnap reggel…

– Hmm, hmmm.

– És… – A nő hangja elcsuklott.

– Igen, lányom, mondd csak nyugodtan.

– Meghamisítottam a termelési adatokat a havi jelentésben….

– Jézus… – Egon atya elsápadt, sűrűn vetette a kereszteket.

A nő megmarkolta a paraván szélét.

– Tud segíteni rajtam, atyám? Ugye tud? Ugye még nem késő?

Egon atya bólintott, és verejtékező homlokát törölgette. Arra gondolt, vajon elmentette-e Virgil atya mobilszámát.

Az öreg ugyanis alapos ördögűző hírében állt…

Jancsi komolyan elgondolkodott az élet dolgain. Összefonta karját a bomberdzseki előtt, és mélyen barátja szemébe nézett:

– Észrevetted, hogy az emberek ingerküszöbe olyan magasan van, hogy tulajdonképpen meg sem hatja őket, ha egy Van Gogh képhez szögelünk egy sündisznót?

Ervin kezében megállt a kalapács. Megforgatta ujjai közt a százas szeget, és a napraforgót ábrázoló festmény közepén szaglászó sünire meredt:

– Pedig szerintem durva – vonta meg a vállát.

– Persze, csináld csak, nem azért mondtam. Csak filozofálok.

Ervin először a sün egyik hátsó lábát szögelte a képkerethez, majd az orrát. A vér elfolyt a napraforgó sárga szirmain, bár összhatásában jól mutatott a fészerbe szűrődő, sápatag fényben. A rángatózó sün fura hangokat adott ki.

Jancsi megvakarta kopasz fejét.

– Szerinted ez művészet?

Ervin újból vállat von.

– Leszarom.

Jancsi szeme felcsillant:

– Na végre! Ez egy jó ötlet! Ezt már érteni fogják!

Néró császár a medencéjében dagonyázott, és álmatagon nézte a meztelen rabszolganők táncát. Unta. Ásítozott. A víz meg lassan kihűlt.

Intett a lányoknak, hogy tűnjenek el, és kimászott a vízből. Magára tekerte görögmintás törülközőjét, leült a hordozható és összecsukható trónszékére, és felázott lábát egy szíriai szőnyegre tette, hogy ne fázzon.

– Eke! – szólt személyi rabszolgájának, aki előugrott az egyik oszlop mögül, és meghajolt.

– Uram?

– Unatkozom! Mondj egy verset!

A trák szolga megvakarta kopasz fejét, és nyögvenyelősen bár, de belekezdett:

– Ki képedve bár, de tenni fog, s tűr bolondériát sápadt fogak közt szűrve, minő farpofák közt lapuló pacsirtaének szólongat batyuvivő koldusnyálat, hogy igát nyakba véve csűr-csavar bégető imát…

– Elég! Ez förtelmesen szar! Ki írta?

– Te, uram!

Néró elmorfondírozott, felállt, a medencéhez sétált, és belevizelt, hogy kifejezze ezzel a kritikák iránt érzett mély megvetését, és egyben személyes ars poeticáját.

Bármit is jelentsen ez utóbbi.

Jónás, a marketingigazgató felállt a rendkívül hosszú asztal végén, és öklére támaszkodott.

– Mint tudjátok, új év kezdődött, ezért új jelmondat kell a cégünknek. Ezért hívtalak össze titeket, kreatív elméket, hogy minél frappánsabban megfogalmazzuk, miért minket válasszanak az emberek. Tudom, hogy nem könnyű manapság semmit se csinálni. Tudta ezt jól Cseke Farkas is ezerkilenszázkilencvenben, amikor Amerikából hazajött végre, hogy ne csináljon semmit. Megalapította ezt a céget, és hosszú évek fáradságos semmittevésével felvirágoztatta. Ezt az egyedi életérzést, a semmittevés tüdőtágító, bódító illatát, selyemfényű érintését kellene belezsúfolni egyetlen jól csengő jelmondatba. Nos, uraim, menni fog?

A kreatív elmék bólogattak, de nem szóltak semmit.

A marketing igazgató elégedetten visszaült a helyére, és a mellkasát vakargatta egy órán keresztül, majd megigazította az üres papírokat, játszott egy kicsit a tollal, végül az utolsó három órában az ablakon bámult kifelé, nézte a nyüzsgő várost, és arra gondolt, hogy ha hazamegy, bezabál néhány nagyobb szelet melegszendvicset két üveg sörrel, és jól megdöngeti az asszonyt.

Fél ötkor az órájára nézett, és megköszörülte a torkát:

– Köszönöm uraim, mára ennyi!

Pisti különleges képességgel rendelkezett: ahogy teltek az évtizedek, látszólag nem öregedett semmit, mindig huszonnyolc évesnek nézett ki. Senki nem ismerte szörnyő, mi több, hátborzongató titkát: teste helyett Pisti szerszáma ráncosodott.

(Zenei betét: a Cápa című filmből)

Hetvenharmadik születésnapján a férfira rátört a kapuzárási pánik. Kijött a vécéből sápadtan, és reszketve töltött magának egy pohár bort. „Nem látszik, hogy milyen öregnek érzem magam”, gondolta. „De tudom.”

Úgy döntött, lélekben is fiatal marad, ezért koptatott farmert vett magának, fekete, szegecses bőrdzsekit, és a helyi blues kocsmába járt sörözni ismeretlen suhancokkal.

Az egyik átmulatott éjszaka után egy panelház előtt pusztították a maradék sört, amikor az egyik egyetemista srác kitalálta, hogy csússzanak le a lépcső korlátján. Mindenki benne volt, még Pisti is.

Egymás után csúsztak le, vihogva önfeledten. Csak Pisti felejtette el, hogyan is csinálta az ilyesmit fiatal korában. A nadrág kiszakadt az ülepén, és ő végighorzsolta tökeit, majd a szerszáma beakadt a korlát végébe, és leszakadt.

Pisti vinnyogott és nyüszített, miközben lassacskán megőszült, és arca ráncossá, bőre petyhüdté vált.

A srácok elszaladtak, úgy megijedtek. A mentők elvitték a megöregedett Pistit, a fényes, kisimult hímtagját pedig megtalálta a földszinten lakó nénike, aki hazavitte, és kirakta a vitrinbe.

Ötlet: Barnabief

Tomi zoknit kapott születésnapjára. Sárgát, amelyre a hős Karateninját hímezték, amint éppen szúrós szemmel néz. Annyira örült neki, hogy egész nap abban rohangált, le sem vette, pedig a konyhában rálépett egy főtt krumpli darabra, a folyosón pedig összeszedte a porcicákat.

Anyukája hiába mondta neki, hogy dobja a szennyesbe, Tomi az új zokniban aludt, sőt, másnap abban ment el iskolába, és következő este is hisztit csapott, amikor az apja le akarta húzni a lábáról.

Éjszaka azonban a zoknik lecsúsztak róla, és perisztaltikus mozgással a fiú feje felé indultak. Mire Tomi felriadt, a két pamutféreg már a mellkasán ülve nézett rá.

– Psssszt – suttogta az egyik. – Ha kiáltasssz, a ssszádba ugrok, és figyelmesssztetlek, hogy nincccs jó ízem.

Tomi meg sem mert mukkanni.

– Miért nem mossstál ki minket? – kérdezte a másik a farkát csóválva.

– Én… én… – hebegte Tomi. – Nem tudom…

– Rosssz válasssszz….

És a zoknik a szájához ugrottak és az orra alá dörgölőztek. Tomi sikítozott, forgolódott, csapkodott maga körül, még az éjjeli lámpát is leverte.

Apja és anyja rémülten rontottak a szobába.

– Rám ugrottak! – mondta könnyes szemmel a kisfiú.

Nem hittek neki.

Három héttel később a zoknik világszerte fellázadtak, és gazdáik ellen fordultak. Hónapok múlva az Európai Unió élére már egy kockás térdzokni került.

Így kezdődött…

Ötlet: Tamás

KóЯnél a majom nem bírta már a lakásban terjengő bűzt, és persze a nagy magányt, ezért felmászott a padlásra, és szétpakolta Irénke néni régi dobozait, belebújt egy lyukas, lila-sárga virágmintás otthonkába és az arcát bepúderezte sebhintőporral.

Amint ide-oda lengett a tetőgerendák között, és hangosan huhogott, véletlenül hozzáért a parabolaantennára csatlakozó koax kábelhez.

– Én vagyok az apád! – mondta egy hörgő hang.

KóЯnél megszeppenve kuporodott a sarokba, és nedves szemeket meresztgetett a kábelre. Nem, az nem lehet, gondolta, mert igen intelligenssé vált a fejére tett tésztaszűrő miatt. Aztán összeszedte minden bátorságát, és a kábelre vicsorgott, majd szorosan megmarkolta.

Néhány perccel később egy zsákon meditált, mert érezni akarta maga körül az Erőt. Bizsergett a füle, és hamarosan a puszta elméjével sikerült befognia az össze rádió- és tévéadót. Az információ keresztüláramlott elméjén, felkavarta, és megtöltötte.

KóЯnél megszűnt hagyományos majomnak lenni.

Lefeküdt a poros padlóra, szájába vette a kábel lecsupaszított végét, és szopogatni kezdte a műholdakról érkező mannát.

Igazi média majom lett.

Flóri, a dadogós kisfiú legjobban a vasútmodellezést szerette. Egy régi konyhaasztal lapján építgette terepasztalát, amelyen egy komplett vasútállomás, egy kis erdő tóval, és egy apró falucska is helyet kapott.

Flóri imádott játszani a modellekkel: a váltókat és a lámpákat távirányítással is tudta működtetni, és a mezőre vett egy pásztort öt apró báránnyal, őket mindig egy kicsit arrébb rakta, mintha vándorolnának.

A legjobban mégis azt szerette az egészben, hogy amikor hangosbemondósat játszott, elmúlt a dadogása.

– Figyelem! Figyelem! – mondta elváltoztatott, gépies hangon. – Személyvonat érkezik a kettes vágányra! A vágány mellett kérem, vigyázzanak!

Március negyedikén reggel nyolc órakor azonban az egyik utas (egy kiszuperált műanyag katona) leugrott a mozgó vonatról, és a sín alá esett. A kerekek azonnal levágták mindkét lábát.

– Jaaaaj, a lá-lá-lábam – dadogta Flóri a katona helyett. – Na-na-nagyon fá-fáj a lá-lá-lábam!

Rögtön érkezett is a mentőautó a polc felől, ráugratott a terepasztalra, és kiszállt belőle Mágenheim doktor (kopasz LEGO emberke alakjában), és megállt a nyöszörögő utas felett, és tökéletes kiejtéssel azt sziszegte:

– Megérdemled, rohadt kis dadogós!

Zsolti, az Elvis imitátor éppen hazafelé ballagott az egyik fellépés után. Nem bírta ki hazáig, és megállt egy lakókocsiból kialakított büfénél, hogy vegyen hot-dogot. Ezüst zakót viselt, csillogó keretes szemüveget, trapéznadrágot és hegyes orrú lakkcipőt. Gitárját a hátán hordta.

– Mustár, kecsap, majonéz? – kérdezte az álmatag büféslány.

– És egy kis rakendról – vigyorgott Zsolti, mert még mindig pörgött, olyan jól sikerült a fellépés.

– He-he – nevetgélt illedelmesen a büfés, és átnyújtotta a tocsogó kiflit. – Kéccázötvenlesz.

Zsolti benyúlt az egyik zsebébe, aztán a másikba, átkutatta a zakóját, végül vörös képpel fordult vissza a pulthoz:

– Ööö…. Eltűnt a pénztárcám.

– Van ilyen. De akkor is kéccázötvenlesz.

Zsolti nagyot nyelt, megigazította belőtt séróját.

– Fizetségképpen nem játszhatom el a Love me tendert? – próbálkozott.

A lány a fejét ingatta.

– Ha elmosod ezt a sok tányért mögöttem, akkor kvittek vagyunk, közben meg azt dudorászol, ami akarsz.

– Ne már! – húzta száját Zsolti. – Én vagyok Elvis, a király!

A lány kihajolt a büfé ablakon, elvette a férfi kezéből a hot-dogot, és beleharapott.

– De ez egy magyar non-stop büfé, jampikám, úgyhogy lehet koccolni!

A dzsungel könyve második része a felnőtté válásról szól. Főszereplője ezúttal Mauglina, az indiai kislány, akit egy kobra nevel fel, és tanít a német nyelvre, valamint Goethe költészetére. Amikor gonosz angol régészek feltúrják a maharadzsák sírját, Bré, a kobra és Mauglina a dzsungel segítségével űzik ki a gyalázatos fehéreket.

Mauglinát foglyul ejtik, és pakisztáni fogolytáborba hurcolják, ahol különböző vegyi anyagokat fecskendeznek belé, hogy szóra bírják. A lány csak németül hajlandó válaszolni, de Bré titkos búvóhelyét nem árulja el. A nyugatiak erre lenapalmozzák egész Indiát, és véletlenül Jáva szigetét is.

Mauglina úgy érzi, hazájának végzete az ő lelkén nyugszik, ezért északra vándorol, és remete lesz az eszkimók között. Éveken keresztül nyers halon, fókán és jegesmedvén él, szabadidejében pedig Goethét fordít hindire.

A változás akkor áll be az életében, amikor megjelenik Bré, a kobra, akit ő apjaként tisztelt. A kígyó bevallja, hogy ő valójában Oszama Bin Laden, és nagyon sajnálja, hogy hazudott. Mauglina elsírja magát, könnyei nyomán virágok sarjadnak, megindul az olvadás, a tengerszint megemelkedik, a víz elönti a terroristák kiképzőfészkeit, és beköszönt a világbéke.

Ez most nem mese!

Drága rokonaim megleptek egy mézeskalácsból készült könyvvel. Nem lehet ugyan lapozni, viszont meg lehet enni. Nyilván még nem fogom, nem akarom, hogy szegény Jenő sorsára jusson...

(A képen a homályos folt a bal oldalon nem hiba, csak a személyes adatokat megsemmisítettem.)

Remélem, hogy egyszer egy igazi könyvvel is gazdagodni fog a Minden napra 1 mese történelme, most azonban boldog vagyok: örülök az ajándéknak!

Köszönöm!

Olga, a darukezelő hosszan nézte a csillagokat. Festett körmével a botkormányt piszkálta, magas sarkú cipőjével ütemesen dobolt. A daru fülkéjéből az egész város makett házak sokaságának tűnt, a lámpasorokkal díszített utakon száguldozó autók pedig szentjánosbogaraknak.

Arra gondolt, hogy megint elcseszte. A srác, aki Sanyi néven mutatkozott be, jóképű volt, intelligens, csak annyira beszívott, hogy rögtön meg akarta markolni a mellét. Olga meg nem szerette a nyomulós férfiakat.

Akkorát lekevert Sanyinak, hogy szegény fiú orra felment az agyába, és meghalt.

A darukezelő lány rágyújtott, és tovább nézte a csillagokat. Ebben az évben négy férfit csapott agyon, kettőt megnyomorított, hatnak pedig nyolc napon túl gyógyuló sérülést szerzett. A becsület védelmében.

Az egyik csillag megsajnálta a lányt, és lehullt, hogy szerencsét hozzon, de Olga úgy megijedt tőle, hogy visszakézből meglegyintette.

Szerencsétlen égitest még most is száguld az Univerzumon keresztül, ha el nem kapta egy fekete lyuk.